Diatonikus harmonika
A harmonika az aerofon hangszerek családjába tartozik. A szabad nyelvsípokba a harmonika közepén található lamellás kialakítású légszekrény húzásával és vonásával lehet levegőt juttatni. Hogy mely sípba jusson levegő, az – a harmonika típusától függően – gombokkal vagy billentyűkkel szabályozható.
A modern harmonika három fő részből áll, a sípokat és a mechanikát tartalmazó két oldalsó részből és az általuk közrefogott légszekrényből. A mai harmonikák bal oldala kivétel nélkül a basszus számára szolgál, míg a jobb oldalalt a melódia játszására alakították ki. A két szélső elem tartalmazza a gombokat vagy billentyűket, melyekkel a sípok nyitását-zárását végezhetjük. A legtöbb mai harmonikát úgy alakítják ki hogy képesek legyenek akkordok megszólaltatására egyetlen billentyű lenyomásával is. (pl. moll, dúr, dúr-szeptim, szűkített akkordok) Kivételek közé tartozik a concertina, és bizonyos kíséretre szolgáló harmonikák. A billentyűk ill. gombok általában a légszekrény mozágására merőlegesen mozdulnak el, ha megnyomják őket. Kivétel például a concertina vagy a bandoneón. E hangszereknél a gombok megnyomása a légszekrény mozgásával párhuzamos, ezenkívül nincs lehetőség akkordok megszólaltatására egyetlen gomb megnyomásával. Ezek belső anyagai, gyártása, mechanikája és hangszíne jelentősen eltér a többi harmonikától, de a hang létrehozásának metódusát tekintve a hangszerek ugyanazon családjába tartoznak. A harmonikák elengedhetetlen része még a lefújó gomb, mely egy szelepet nyit a felesleges levegő kiáramlásához, és a regiszterváltók, melyek az összetett sípokba jutó levegő útját szabályozzák.
A harmonika, egy kisebb hordozható „fúvós hangszer”, mivel a levegő préselésével szólaltatható meg. Valószínű, hogy egy azonos elven működő változatát használták már az ókori Egyiptomban. Európa első ilyen hangszere Berlinben készült, 1822-ben. Kromatikus és diatonikus hangolással, illetve zongorabillyentyűkkel vagy gombszerű billentyűkkel is készítik. Görögország szárazföldi népzenéjében elterjedt.
E nevet sokféle szerkezetü hangszer viseli. Aránylag még a legtökéletesebbnek Franklin Benjamin, a nagy természettudós volt a feltalálója. Kromatikus sorendben hangolt finom készitésű üvegharangokat állított egymás mellé melyek bizonyos gépezet segítségével rugany anyagból készült tangensek érintése által hozattak hangzásba. E hangszer a mult század végén s még a jelen század kezdetén is nagy divatban volt. Sokkal nagyobb elterjedést nyert: ugynevezett huzó-H., mely manapság isdivatban van az alsóbb néposztályoknál s majd minden országban elterjedt. Kemény papir vagy bőrból készült, felvonható és ismét leszorítható fuvós készülékből áll, melynek alsó részét a játszó balkezében tartja, mig jobb keze négy ujjával a felső falemezre alkalmazott billentyüket, illetve légszelepeket nyomja le. Hüvelykujját a lemezhez erősített szijba duga s ugy regulázza a fuvó emelkdését v. lenyomását. A légszellentyüknek megfelelő nyilások alatt acélnyelvecskék vannak a falemez belső részéhez erősítve, melyek a léghuzam által jönnek rezgésbe s akként adják a hangot. Minél erősebb a lenyomás, annál intenzivebb lesz a hang s ellenkezőleg. Az ily huzó H.-k mindenféle nagyság és hangterjedelemben készülnek. A legnagyobbak sem mennek tul másfél nyolcadnál s ezeknél a hangbillentyük nem is egy, hanem két sorban vannak elhelyezve. hangzásuk nem kellemetlen. Leginkább nép- vagy táncdallamok kihozatalára alkalmasak. Hármas, sőt négyes hangzatokat is lehet rajtuk hangoztatni. Az egész hangszer nem egyéb, mint finomabb szerkezeti s civilizáltabb hallérzékhez mért duda.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.